soundZcapa Kánya Andreával és Sziráki Zsolttal

A Tajtékos ég Radnóti életének utolsó éveiből, egészen pontosan 1940 nyarából való. A költő annak a versválogatásának a címadó versének szánta, amely sajnos már csak halála után jelenhetett meg, posztumusz kötetként.
Írásakor a németek már lerohanták Lengyelországot, Norvégiát és Dániát is tavasszal, a háború lassan és biztosan közeledett Magyarország felé.
Radnóti egyre többet foglalkozik a költőhalál gondolatával, Lorca után más verseiben is megemlíti eltűnt költőtársait, sőt, öngyilkos! költőkről szól verssoraiban.
Szorongón és érzékenyen reagál a körülötte zajló eseményekre, ráadásul 1939-ben Teleki második zsidótörvénye újabb megszorításokkal jár. Minden dolog a véglegességet sejteti, de legalábbis a bizonytalanságot, melyben nem hogy alkotni, de talán élni is egyre nyugtalanítóbb.
A Tajtékos ég egyfajta összefoglalás, bár talán nem annyira egyértelműen és átfogóan, mint ahogy Bori Imre tanulmányában írja, inkább Gömöri 1995-ös, Tiszatájban megjelent írása szerint: „…egy meghatározott időszak jellegét érzékelteti…”.

A zenénk megpróbálja megragadni Radnóti akkori lelkiállapotát, érzékeltetni félelmeit s a verssoraira úgy reagálni, ahogy a mai korban élő fiatal, érző lélek reagálni tud.
A dalban fontos szerepe van a többszólamú zongorajátéknak, amely mólos lüktetésű s a vers első sorának megfelelően egy „zaklatott”, szűk akkorddal nyit. Együtt „tajtékzik” vele a meglehetősen eltorzított basszusgitár, amely a szám elején kérlelhetetlenül követi az ütemegyeket. A két hangszer tehát már feszültséget hivatott teremteni, a zaklatott zongorajáték és a gitár pontossága együtt valami baljósra készít fel.
Ebbe a szférába lép be a költőt megszemélyesítő ének síró-suttogó, máskor pedig szinte feljajduló dallama.
Az első két versszak fájdalmas helyzetjelentését, a megjelölt, szinte halálra vált emberekre utaló „mind olyan fehérek” sorokat a zenei kíséret igyekszik drámaian aláfesteni.
A harmadik versszak ennek a szakasznak a legfélelmetesebb, legnyomasztóbb része. Ekkor jön be drone-szerű szintetizátorszólam, amely elnyújtott, kísérteties hangjával erősíti meg a sorok erős, véres szürrealizmusát.
A dobok a negyedik versszaktól fokozzák tovább a zenei impressziót – egy elektromos kisüléshez hasonló hanggal belépő gépritmusok szinte észhez térítik a költőt, „Megértem azt is, ezt is…”.
A lassú, kimért ritmusú szám az énekkel együtt halad a végkifejlet felé. Egyre több hang türemkedik be a zenébe, még egy szintetizátorkíséretet hallunk s helyenként Andrea második szólama – mint egy kísértet – egészíti ki az éneket, mintegy éteri, túlvilági hang, amely szépségében is vészjósló.
A nyomasztó, szinte indusztriális vég az utolsó versszakkal érkezik, amint „A holdra tajték zúdul” – a költő ebben a mérges, halottá senyvedő térben „lassan, gondosan” él tovább, lemondóan és belefáradva… A zene az utolsó másodpercekben kaotikussá válik és hosszan visszhangozva elhal, megvillantva a költő előtt a biztosan bekövetkező vég szörnyűségét.